Szerző: 
Akarom mondani; Nem én voltam Nagyuram, esküszöm, Béla goblin hibája minden!
Az Igenis, Sötét Nagyúr! kártyajáték egy fantasy stílusú szerepjáték paródia. Emellett pedig egy tökéletesen agyament, félelmetesen vicces, ultrapörgős party játék. Ráadásképpen, ha eleve van a résztvevőkben némi hanyag elegancia, amikor a történetek elferdítéséről van szó, akad némi fantázia és csipetnyi hajlam a szerepjátszásra, akkor garantáltan halálra fogjátok nevetni magatokat közben! A játékban az 
első lépésként az egyik részvevő magára vállalja a szigorú tekintetű Nagyúr szerepét, a többiek pedig beleélhetik magukat az őt szolgáló goblinok kalandos életébe… Ahol a túlélésért nem ügyeskedni és teljesíteni kell, hanem elegendő hihetően elmagyarázni, hogy miért is nem jött össze az adott küldetés, miért is nem tudták teljesíteni a feladatot… Pontosabban, hogy ki miatt. Az alsórendű goblinkáknak annyi eszük természetesen akad, hogy pontosan tudják, valakinek biza el kell vinnie a balhét. A lényeg ebben az esetben, hogy ne az adott játékos legyen az. Ez távolról sem olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre tűnik. De haladjunk lépésenként!
Először, mint mondtam, valamelyik játékost kinevezzük a Sötét Nagyúrnak; alias Rigor Mortis-nak. Ő lesz az, aki kitalálja, hogy milyen feladatot adott talpnyaló kis szolgáinak, 
és számon is kéri őket, hogy meséljék el, hogy mégis, egy ilyen egyszerű, végletekig könnyű feladatot, hogyan tudtak ilyen mesterien elbaltázni. Végül megszólítja a legmegbízhatóbb goblinját, hogy ugyan mesélje már el, hogy miért jöttek vissza üres kézzel. Valahogy így; No, leghűségesebb és bizalmas szolgáim, ti elvetemült, krokodilcsalinak is béna, abszolút inkompetens, nagy kupac szerencsétlenséghalmok! Ugyan súgjátok már meg nekem, hogy hogyan a viharba nem sikerült egy olyan végletekig egyszerű feladat teljesítése, mint az amazon királynő láncszoknyájának egy darabját elhozni igencsak visszataszító, keleti boszorkányhúgom kincstárából, amikor még a kincstár kulcsát is a kezetekbe nyomtam, hm? Kééérlek, Rita goblin, te, mint a legokosabbnak tűnő a szellemileg hátrányos helyzetűek között, meséld el, miért is nincs nálatok, amit kértem!
Természetesen teljesen egyéni, hogy ki hogyan szólítja meg szeretett szolgáit, a lényeg, hogy a feladatmegnevezés után a Nagyúr elindítja a kört, elkezdve a hazugságok, egymásra mutogatások és színes kifogások áradatát. Megindul a harc, amiben a goblinkák célja bemártani a másikat, és elkerülni a Nagyúr sötét pillantásait. Mindeközben persze kötelességük tiszteletteljesen beszélni urukkal és parancsolójukkal, hisz ők csak nyomorult goblinok. 
A történet meséléséhez mankóképpen használnunk kell a leosztott három „pofázó” és három „esemény” lapot. Utóbbiakon válogatott kifogások szerepelnek, és a lapon látható képet vagy éppen a feliratot használhatjuk fel, hogy hitelessé tegyük, amit mondunk. Persze továbbhárítani a felelősséget, illetve beleszólni a másik mentegetőzésébe, csak az előbbi mutogató, vagy belepofázó (tenyér ábrázolású) lapokkal tudunk. A játék szabályai szerint mindig az az igaz, amit a legfelső lappal állítunk, már persze, ha elhiszi a Sötét Nagyúr. 
Mert ugye Rigor Mortis teljhatalmú úr, így az ő szava a döntő, és ha neki nem tetszik a mentegetőzés, akkor lesújtó pillantásban részesíti azt a szedett-vetett goblinszolgát, aki át akarja vágni.
A játék akkor ér véget, ha valaki három lesújtó pillantást szed össze a Nagyúrtól. Ebből is látszik, hogy itt nincs nyertes, csupán valaki, aki elviszi a balhét. Lesújtó pillantást nem csak akkor kaphat a goblin, ha rossz indokkal mentegetőzik, de akkor is, ha nem tud mit kitalálni, vagy nem tudja a másikat bemártani (például nincs a kezében megfelelő lap hozzá). Természetesen akkor is járhat lesújtó pillantás, ha valaki nem megfelelő tisztelettel beszél a Nagyúrral. Mindennek köszönhetően egy nyakatekert, röhejes történet keletkezik, aminek semmi köze a realitáshoz, de cserébe nagyon szórakoztató, és a végére bizony Nagyúr legyen a talpán, aki követni tudja.
